Nagy-Magyarország
körút
(beszámoló)
2006. május 22-én eljött a nap, mikor
elindultunk Nagy -Magyarország körutunkra. Indulásunk helyszíne Sopron volt,
ahová aznap este érkeztünk. Bár fáradtak voltunk, a városnézést sikerült
beiktatni. Előzetes megegyezés alapján, vendéglátónk a Soproni Kálvin Kör volt.
Másnap nagy út állt előttünk, célunk Rijeka
vagyis Fiume kikötője volt, de már induláskor sejtettük ezen
tervünket vélhetően nem fogjuk tudni tartani, a késői ( 12 óra ) indulás miatt.
Utunk több országot érintve folytatódott. Átlépve Ausztria határát, megelevenedtek a városok, melyeket a
tervezés során már bejártunk. Az időjárás változó volt, nem kifejezetten meleg,
hegyvidékeken hűvösebb, de motorozásra mindenképp alkalmas. Szlovéniában
Muraszombat és Lendva városait örökítettük meg néhány képben. Délutánra Horvátországba érkeztünk, ahol
elsőként, Varasd (Varazdin) városában néztünk körül. Aznapi célunk, Fiume,
másnapra tolódott. Bár sok helyről kaptunk szállásajánlatot, Horvátországban
nem volt előre megbeszélt szállásunk. Kiderült, a környéken nincs sátorozási lehetőség,
így elhatároztuk, addig megyünk, míg
kempinget nem találunk. Ekkor már sötétedett, az eső is szemerkélt. Este 21 óra
körül érkeztünk Zágrábba. Sötét volt, a városból keveset láttunk, de azt hiszem
ezzel nem vesztettünk sokat. Szó szerint keresztül haladtunk a várost végigszelő egyik sugárúton. Szerencsére a város határában találtunk
kempinget, ahol sátrat vertünk.
Másnap esőre ébredtünk. Egy ideig várakoztunk, majd elindultunk. Eleinte
szitáló, később zuhogó esőben motoroztunk, majd Karlovac után megálltunk,
pihenni, ebédelni és főleg melegedni. Néhány óra múlva, újult erővel
folytattunk utunkat, még mindig Rijeka felé. Csodaszép hegyi utakon haladtunk
keresztül, de az idő itt is elég rossz volt. Esett, köd volt az orrunkig is
alig láttunk, de a motor elejéig még kevésbé. Ennek ellenére egyre feljebb, és
feljebb haladtunk a hegyen. Felemelő látvány volt amikor, a hegytetőre
felértünk, lenéztünk és megpillantottuk az alattunk elterülő tengert.
Másnap igazi nyári melegben, szinte
egész nap tengerpart menti úton haladtunk dél felé, egészen Károlyvárosig
(Karlobag). Utánna nem kevésbé izgalmas hegyi utakon motoroztunk.
Másnap a Plitvicei
tavak környékét jártuk be, ahol állítólag
a híres Vinetou filmet, az Ezüst tó kincsét forgatták,
mondani se kell eszméletlen szép volt.
A következő nap
Szerbia felé vettük az irányt, olyan területeken haladva, ahol elég sok, a
Dél-szláv háború emlékeit idéző lerobbant, feldúlt ház, felrobbantott híd
stb.maradványaira bukkantunk. Este 8 körül értünk a szerb határra, 10 körül Újvidékre,
ahol volt megbeszélt szállásunk. Sebestyén Imrénél és családjánál szálltunk meg
az éjszakára. Elbeszélgettünk a helyi magyarság életkörülményeiről, mennyire
más az életformájuk, mint az itt élő szerbeknek, milyen hatással van mindennapi
életükre a kaotikus politikai helyzet, amelyhez tulajdonképp semmi közük.
Másnap Zenta,
és Szabadka városában tettünk egy rövid látogatást, ahol már érezhető volt a nagyarányú magyarság
jelenléte, szinte mindenhol tudtak magyarul.
Következő nap
Kikindára, Nagybecskerekre érkeztünk. Innen egy kis magyar faluba Ürményházára
mentünk, ahol szállásadóink vártak. Dulka Andor és családja biztosította itt szállásunkat, ő
és felesége a helyi magyar iskola
tanárai. Sok érdekes dolgot meséltek nekünk a környékről, az itt élő
emberekről, szóba került, hogy sajnos itt is jellemző a fiatalok elvándorlása,
annak ellenére, hogy külföldön sem túl
jó a megítélésük, hisz szerbnek tekintik őket, Szerbiából jöttek ahol nemrég
háború volt. Ha utazni szeretnének, vízum szinte minden országba kell,
beleértve az anyaországot, a
Másnap Arad következett, ahol
megtaláltuk az aradi vértanúk monumentális emlékművét, a szobor jelentőségéhez
egyáltalán nem méltó eldugott helyen, szomszédságában természetesen egy román
emlékművel. A várba sajnos nem tudtunk
bejutni, mert az katonai területnek számít jelenleg. Megszállni Déván sikerült,
a ferencesek egyházi szállásán.
A következő nap
Erdély egyik legszebb (ha nem a
legszebb), Vajdahunyad vára következett. Sajnos a város egyáltalán nem
nyújt méltó környezetet, ágaskodó gyárkéményeivel a Hunyadiak fenséges
várkastélyának. A nap további részében,
csodálatos vidékeken a Lotru hegységen keresztül vezetett utunk. Majd a Fogarasi
havasok mellett haladva, a bájos kisvárosba,
Brassóba érkeztünk. Miután megnéztük a híres
Fekete-templomot, és
sétáltunk a Fő téren, indultunk tovább, észak felé. Délután, a székelyföldi
Sepsiszentgyörgyben néztünk körül, majd a mesebeli, ködös Hargitán keresztül
haladva, este 9 re érkeztünk Csíkszeredai
szállásadóinkhoz.
Levelünkre Portik Apor, diák válaszolt innen, és ajánlotta fel, hogy vendégül
lát bennünket. Bebizonyosodott a híres
székely vendégszeretet, és beszélgetésünk során az is kiderült, milyen megtartó
ereje van az itt élő tömbmagyarságnak, az egymásnak való segítésnek, a nemzeti öntudatnak, melyen nem változtat
holmi állandóan változó államhatár. A székelyek nem akarnak, soha nem is
akartak szülőföldjükről elmenni, ezen a többségi hatalom elnyomó intézkedései
sem változtattak.
A másnapi program a Csíksomlyói búcsú volt. Az ünnepi
szentmise rengeteg embert megmozgatott, sokan Magyarországról érkeztek, de
az erdélyi és csángó magyar híveken
kívül, voltak canadai és ázsiai zarándokok is. Az
elkövetkezendő 2 éjszakát a gyimesi szoroson túl lévő kis faluban,
Gyimesbükkön töltöttük, Deáky András vendégeiként.
Megnéztük az itt található ezeréves határt jelző határkövet, a mellette megmaradt romos vámházat, sétáltunk a határvonalon, ahol az
egyik oldalon magyar vidék volt ősidőktől fogva, és csak a másikon román.
Szállásadónk ez este, valamennyi vendége nagy örömére, táncos,
énekes csángó estet rendezett, amit mi is nagyon
élveztünk.
Másnap megnéztük
Gyergyószentmiklóst, a Gyilkos-tavat, és a Békás szorost. Óriási élmény volt, a
hatalmas sziklafalak, és az azok melletti sebes folyó mellett végig motorozni,
látni milyen csodálatosat alkotott a természet. Este 9re érkeztünk Székelyudvarhelyre,
mely
a legmagyarabb városnak számít Erdélyen belül, a 38.000 főt számláló városkában
96 %-ban magyarok laknak, közülük sokan nem beszélnek románul. Itt a Református
diákotthonban szálltunk meg, Dobai László jóvoltából. A vele való beszélgetésből
is kiderült, egy magyar érvényesülése Romániában meglehetősen nehéz. Ha az
illető beszéli is a többségi nyelvet, hátrányosan megkülönböztetik magyar neve,
nemzetisége miatt, esetenként magyar cégek azért alkalmaznak egy-egy román
munkaerőt, mert pl.hivatalos ügyekben, gyorsabb az ügyintézés, ha az illető
román. Elfogadott dolog, hogy román alkalmazott bizonyos munkáért jóval több
fizetést kap, mint magyar társa, mert magyarok közt él, dolgozik ún.
veszélyeztetett környezetben. Lakáshoz jutással, és egyéb, ezekhez hasonló
intézkedésekkel sikerült a románság betelepítése Erdély területére, az elmúlt évtizedekben. Azt
is megtudtuk, sok itt élő ember számára nem számít Bukarest központnak, a románságot megszálló
hatalomnak tekintik. Aznap rövid kirándulást tettünk a környék néhány
településére. Ellátogattunk a fazekasműhelyeiről ismert Korondra, Tamási Áron
szülőfalujába Farkaslakára, Orbán Balázs sírhelyére Szejkefürdőre.
Másnap Segesvár felé vettük az
irányt, útba esett Fehéregyháza, ahol Petőfi Sándor síremlékét néztük
meg, ugyanis itt látták utoljára élve a költőt. Majd bejártuk a középkori
Segesvári várat, megnéztük az itt található Diáklépcsőt, és Vlad Tepes (Drakula
ihletője) állítólagos szülőházát is,
amelyről később kiderült, később épült, mint ahogy Tepes született. Este
Nyárádgálfalván szálltunk meg, Csiki Sándor Nyárádszeredai tanár jóvoltából.
A következő nap Marovásárhely
bejárása volt a terv. Erdélyben sajnos jellemzővé vált, hogy egyre több magyar
városban, a magyarok számaránya, az utóbbi időben a románság javára fordult
meg. Ilyen például
Marosvásárhely, ahol a város 150.000 lakosából, csupán 47% magyar, 50% román, a
maradék 2% pedig cigány. Ennek ellenére ma is itt él a legnagyobb magyar
közösség Erdélyben, ami 70.000 főt jelent. Lenyűgöző volt a Kultúrpalota belső
díszítése, lépcsőháza, a sétáló utca. Megnéztük a híres Teleki Téka könyvtárat, a Bolyaiak szobrát, és
szülőházát, valamit a várat. Ez utóbbi nem nyerte el tetszésünket, kissé
lerobbant állapota miatt sem. Majd
ellátogattunk Nyárádszeredára, megnéztük a helyi iskolát, ahol épp lázas
készülődés folyt, a másnapi ünnepségre, amikor az iskola, fennállásának 50.
évfordulóját ünnepelték. Néhány szó erejéig beszéltünk szállásadónkkal, aki
elmondta, az erdélyi magyarság fő törekvése az autonómia. Ezen céljuk elérése
érdekében mindent megtesznek, több magyar rádióműsor, újság, folyóirat mind ezt a célt
támogatja, igyekszik a magyarságot megtartani szülőföldjén.
Nyárádgálfalváról tovább indulva, a Tordai
hasadékot vettük irányba. Hihetetlen látvány, a kettéhasadt sziklatömb, mely
közt, sebes patak mentén vezetett az út, a két szikla közt. Vadregényes volt a
sziklás, köves úton, függő hidakon sétálni. Sajnos, a hasadék kellős közepén
elkapott bennünket az eső, ami kissé nehezítette a tovább haladást, de mindez nem szegte kedvünket.
Másnap Kolozsvár városa
következett. Meghatározó élmény volt ez a látogatás a kincses városba, látni
Mátyás király lovas szobrát, az egész tér hangulatát meghatározó Szent
Mihály-templomot. Az élményt nem csorbította a környéken található számtalan román zászló, sem a tér csúfítására szolgáló
ásatások, tudtuk, Erdély fővárosában vagyunk.
Kihagyhatatlan
volt a Bolyai Egyetem megtekintése éppúgy, mint Mátyás király szülőháza.
A következő napon, Tordán keresztül
Verespatakra motoroztunk, ahonnan a Bihari-hegység gyönyörű hegyvidéki tájain
keresztül vitt utunk. A számtalan vízesés, az utakon átfolydogaló patakocskák igazán szép emlékeket hagytak
bennünk, erről a vidékről. Ezen az úton jutottunk el a Lesi tóhoz, majd innen a
Király-hágón átkelve, Partiumba. Első célpontunk itt Nagyvárad volt, ahol
szállásadónk, Sultész János már várt bennünket. Szóba került, hogy Erdélyen
belül, milyen különbözőek lehetnek a magyarok is. Függ ez attól, hogy tömbben
élnek (pl.Székelyföldön), vagy vegyesen, de attól is mennyire hat rájuk pl. az
anyaország. Megnyilvánul mindez alkalmazkodás, nyitottság kérdésében. Az itt
élőknek sajnos azt is tapasztalniuk kellett, hogy a románság mennyire
csökkentette Erdély kultúráját, az elmúlt évtizedekben, ezzel néhány román
értelmiségi is egyetért. A Kárpátokon túl élő románság, a mai napig alacsonyabb
fejlettségi szinten él. Annak ellenére, hogy több anyagi támogatáshoz jutnak az
államtól, a munkamorál, az örökölt szokások, a kultúra, össze sem hasonlítható az Erdélyben
megszokottal. A két világ nehézkes együttélése pedig, sehol sem
konfliktusmentes. Ennek ellenére vendéglátónk is elmondta, sok helyen járt, de
Erdélyt, otthonát, hosszútávon nem hagyná el, hisz az itt élő emberek sajátos
mentalitása mellett,
A szecesszios hangulatú Nagyvárad is számos
érdekes látnivalót kínált számunkra. Ilyen volt pl. a Sas Palota, a Püspöki Székesegyház és
környéke, az árkádos Kanonok-sora. A várossal természetesen szorosan összefügg Ady
Endre kultusza, mi is megnéztük az EMKE Kávéház falán lévő emléktáblát, ahol
Ady először találkozott múzsájával, Diósi Ödönné Brüll Adéllal azaz Lédával.
Ellátogattunk az Ady Endre Emlékmúzeumba, mely a költő egykori kedvenc
cukrászdájának, a Müllerájnak, az épületében található.
Innen indultunk tovább, Nagyszalonta felé,
ahol magyar irodalmunk másik kiemelkedő alakjának Arany Jánosnak az
emlékmúzeumát néztük meg. Rövid látogatást tettünk az innen nem messze
található Érsemjénre, ahol a Kazinczy emlékhelyet néztük meg. Délután, hőségben
érkeztünk meg Margittára, szállásadónk Osváth György és barátai vendégeiként. A
nap további része beszélgetéssel telt. Újdonsült barátainknak elmondtuk merre
jártunk eddig, milyen élményekben volt részünk. Ők is elmesélték Erdély mely
területeit fedezték fel, útba igazítottak további utunkat illetően. Több érdekes dolgot tudtunk meg a helyi szokásokat
illetően, a sajátos ételektől kezdve, a nyelvjárásokig. Az esti városnézés után
sörözés következett. Ekkor természetesen szóba került a cseh sör, és Prága is,
mint mindíg beszélgetéseink során. Nem is tudatosítottuk, vendégeink számára mi vagyunk a külföldiek. Margittai
látogatásunk után, Sződemeterre látogattunk Kölcsey szülőfalujába. Majd
Tasnádon keresztül, Adyfalvára vagyis Érmindszentre, ahol megnéztük a költő
emlékére berendezett kiállítást. Innen a közeli városba, Nagykárolyba vezetett utunk, ahol a
Károlyi-kastély, és Ady Endre volt iskolája mellett, megnéztük Károlyi Gáspár
szobrát, a helyi református templom kertjében. A domahidai vasútállomás mellett
megnéztük, a Rákóczi-szabadságharcot lezáró, szatmári béke emlékére állított emlékművet.
Ezután Szatmárnémeti felé vettük az irányt,
ahol István Istvánék ajánlottak nekünk szállást. Az esti beszélgetés során
szóba került, hogy Szatmárnémetiben is fogy a magyar, sokan az anyaország felé
vándorolnak. A Partium területe nem szamíthat túl sok támogatásra, együttműködésre Magyarország keleti,
szegényebb régiójával, a külföldi látogatók is csak átutaznak ezen vidékeken. A
kettős állampolgárság „nem megszavazása“
kapcsán megegyeztünk abban, hogy a szavazók valószínűleg nem mérték fel
döntésük súlyát. Szóba került a színház is, hisz vendéglátóink színészek. Kihagyhatatlan téma volt Csehország, ahol már ők is jártak, az,
hogy milyenek az ott élő emberek, mennyire más a mentalitás, a kultúrához és a
sörökhöz való viszony. Szerintünk az emberek itt sokkal inkább tudnak
együttélni egymással, aki nem cseh, legfeljebb külföldinek számít, de nem idegennek.
Azért is lehet ez, mert a gazdasági problémákat, nem akarják nemzetiségi
mederbe terelni. A másnapi városnézés után, a sepsiszentgyörgyi társulat színhazi előadását néztük
meg, este pedig folytatódott a beszélgetés sörről, borról, utazásról, színházról.
Majd Nagybánya felé folytatódott
utunk, ahol bejártuk a Fő teret, végigsétálva a város utcáin, és nem hagytuk ki
a Klastrom-rétet sem, ahová a nagybányai festőiskola idejében, a művészek legszívesebben jártak dolgozni. Az
egykori érintetlen természeti szépségű rét határát, ma a román katona emlékműve
jelzi. Majd vadregényes máramarosi falvakon keresztül haladtunk, mesébe illő
házikókkal, és hatalmas faragott fakapukkal, különlegesen szép fatemplomokkal.
Az út Máramarosszigetig vezetett, ahol a vidék már hagyományosan román
etnikumú, csak néhány faluban, és itt Máramarosszigeten él néhány magyar, a
lakosság 80%-a román, míg 16%-a magyar. Elmentünk az itt található falumúzeumba, ahol egy egész máramarosi falut
építtek fel. A városban megnéztük a Kultúrpalota épületét, természetesen Románia itt
működő leghírhedtebb kommunista börtönét, amely helyet a “miniszterek
börtönének” is szokták nevezni, ahol napjainkban a kommunizmus és az ellenállás
áldozatainak emlékmúzeumát hozták létre. A helyiek többszöri ajánlására,
megnéztük a szaploncai ún. „Vidám temetőt“, mely színes festett fejfáiról híres, melyek
megörökítik az elhunyt életének főbb mozzanatait, halálának körülményeit,
meglehetősen naiv, morbid módon. Ezzel az érdekes élménnyel zártuk Erdély-i
körutazásunkat, mely semmiképp sem mondható felületesnek, hisz 3 hetet
töltöttünk itt. Búcsút vettünk - a mihamarabbi viszontlátás reményében –
Erdélyországtól, és Kárpátalja felé vettük az irányt. A határátkelést Halmi-nál
kíséreltük meg végrehajtani. Miután a
szükséges papírokat kitöltöttük, kikérdeztek hova, kihez, minek, miért erre megyünk,
hol lesz szállásunk. Mi nagyjából válaszolgattunk a feltett kérdésekre,
átestünk négy vizsgálaton, és kb. 2 órán belül sikerült a határátkelés
Romániából Ukrajnába (magyarföldről magyarföldre). Szerencsésnek mondhattuk
magunkat, hisz autós társaink ennél sokkal többet várakoztak a határon. Aznap a
Tisza parton éjszakáztunk, másnap Rahó felé vettük az irányt, megérkeztünk
Európa közepére, ezt egy emlékmű jelzi, melynek helyét az Osztrák-Magyar
Monarchia tudósai határozták meg. Majd innen tovább motoroztunk, hogy megnézzük
Ukrajna legmagasabb csúcsát, a Hoverlat (
Munkács után a Beregvár-i Schönborn-kastélyba
tettünk egy rövid látogatást. A romantika korából származó remekmű, a körülötte
lévő ősparkkal igazán lenyűgöző látvány. A településről egyenes út vezetett
északra, a Vereckei-hágó felé. Utunk meghatározó pontjához értük, mikor erről a
történelmi helyről, letekintettünk a Kárpátok övezte vidékre, ahogy tették ezt
honfoglaló őseink, mielőtt hazát teremtettek számunkra. Ezen megható
pillanatokban, az is eszembe jutott, utunk hamarosan véget ér.
Másnapi látványosságot Ungvár, Kárpátalja
legfejlettebbnek tartott városa biztosította számunkra. Itt elsőként az egyedülálló falumúzeumot néztük meg,
mely a Kárpát-medence egyik legszínvonalasabb szabadtéri néprajzi múzeuma, ahová nem egyszerűen összegyűjtötték a környékbeli
falvak házait, egy teljes falut építettek, rendezett utcákkal, templommal, iskolával, kovácsműhellyel,
kocsmával, a házak körül takaros virágoskertekkel. Valamennyi épület eredeti
népi bútorokkal van berendezve, és többségükben belülről is körül lehet nézni.
Majd megnéztük a várat, az itt található néprajzi és történeti kiállítást. Ungvári sétánk
alkalmával útba ejtettük a városban található Korona Szállót, zsinagógát, a
görög katolikus székesegyházat.
A következő nap ellátogattunk az
ukrán-szlovák határon fekvő, magyarok által lakott Kisselmencre, ahol a határ a
falu közepén húzódik. A határ két oldalán álló félbevágott székelykapu a
helyzet abszurditására próbálja felhívni a figyelmet, mely helyzet némiképp javult, mióta gyalogos
kishatárátkelőt nyitottak itt. Majd visszaindultunk Ungvár felé, hogy átkeljünk
az ukrán-szlovák határon. A határátkelés zökkenőmentesen zajlott, mindössze
2órát vett igénybe a rekkenő hőségben, a többi autós ennek sokszorosát kellett
hogy kivárja.
Felvidéki utazásunk első jelentős állomása hazánk
keleti bástyája, Kassa volt. Végigsétáltunk a Fő utcán, megnéztük az Orbán
tornyot, kívülről- belülről megcsodáltuk a Dóm monumentális épületét, látogatást
tettünk II. Rákóczi Ferenc sírhelyénél. Hihetetlen, hogy számos emlék, a magyar múlthoz kapcsolódó oly sok
zarándokhely, mind kívülrekedt a mai Magyaroszág területén. Utunk egyik nem titkolt célja, ezen helyzet néma, szelíd bemutatása.
Bármennyit is tudok a Trianonban megkötött békeszerződés előzményeiről,
körülményeiről, az idő múlásával hiába lettem egyre belenyugvóbb a kialakult
helyzettel kapcsolatban, amikor Aradon, Kolozsváron, a Gyimes-i határkőnél, a
Vereckei-hágónál vagy itt Kassán voltunk, csalódottságot, tehetetlenséget
érzek, nem értem hogy, és MIÉRT alakulhatott így nemzetünk sorsa.
Felvidéki utazásunk során megnéztük Eperjes,
Bártfa városokat, áthaladtunk Kézsmárkon, hogy az éjszakát a Tátra-i hegyek
lábánál töltsük.
Másnap innen folytattuk motoros
kirándulásunkat, de sajnos lehangoló látvány fogadott. A néhány éve itt pusztított vihar, óriási
károkat okozott. Mintha nem is erdő övezte utakon járnánk, amerre a szem ellát
minden kietlen, kopár, keresni kell az olyan vidéket, ahol összefüggő erdős
terület található. A Magas-Tátra egykor csodaszép erdői helyett, jelenleg
farönkök, kicsavart fák fogadják az ide látogatót. Ijesztő és nagyon elszomorító mindez, hisz sok-sok évnek kell
eltelnie, mire a Magas-Tátra ismét visszanyeri régi szépségét. Ellátogattunk a
Csorba-tóhoz, az Alacsony Tátra vidéke megúszta a pár évvel ezelőtti pusztító vihart. Majd
Liptószentmiklóson és Rózsahegyen tettünk egy rövid látogatást.
Túrócszentmárton mellett elhaladva, következő állomásunk Zsolna városa volt,
mely sajnos legkevésbé sem tekinthető magyarnak, ezen vidéken nem is igazán
élnek magyarok, nem is szeretik őket errefelé. Esőben motoroztunk dél felé,
Pőstyénen keresztül egészen Szencig. Utunk során sehol nem okozott gondot hogy “magyarok
vagyunk”. Az este folyamán a szenci kemping sörözőjében “szóltak be”a
magyarokra, nem is konkrétan nekünk, de úgy, hogy mi is halljuk, miután
meghallották hogy magyarul beszélgetünk. Gondolom a jelenlegi szlovák kormány
felállása után, bizonyos csoportok ismét érzik a hatalmat a hátuk mögött, így
attól tartok az ilyen esetek is egyre gyakoribbakká válnak. Másnap készítettünk néhány képet a
magyar koronázó városról, Pozsonyról, mely napjainkra (véleményem szerint), egy
személytelen nagyvárossá nőtte ki magát. Innen indultunk Sopronba, ahol 7
héttel ezelőtt utunkat megkezdtük. Természetesen Ausztrián keresztül haladva,
immár ismerős vidékeken. Furcsa érzés volt, amikor a magyar határon átléptünk,
belegondoltam néhány óra múlva, véget ér utazásunk mely nem is oly rég még csak
képzeletünkben élt, és most megvalósul, nemsokára mindez életreszóló emlék.
Ismerősként üdvözöltük Sopron városát, ahol ellátogattunk első szállásadóinkhoz
bejelenteni: KÖRBEÉRTÜNK.
Azt hiszem nyugodtan állíthatom, ez az út felülmúlta
Utunk során
Tátrai
Viktória